Úristen! Mennyi kutya?!

with Nincs hozzászólás

webdsc_1259-3

Sokszor böffen fel a kérdés, hogy mi a bűnbántos istennyiláért… szóval miért van ennyi kutyánk vagy hogyan is lettek ennyien. Érdekes, öt kutyával is bőven elégszer futottam bele lépten-nyomon hüledező emberekbe, de a hatodik valahogy még jobban fellázítja a kutyátlan és még a kutyás embereket is. A hat már azoknak is sok, akiknek CSAK öt van. 😀 Vannak az „álmom egy tanya, állatok hada” típusú emberek, akik őszinte csodálattal nézik a kis falkánkat, hú de szépek, hú de jó nekünk. De talán picivel többen vannak a bíráskodók, akik szerint ez teljes őrület, ennyi kutyával nem lehet együtt élni, de az tuti, hogy nem lehet velük minőségileg foglalkozni. Néha már-már maaaajdnem elkezdem sajnálni szegény kutyáimat, milyen sz@r életük van, aztán rájövök, hogy ja, nem is. 😀 De most akkor leírom, hogyan kezdődött, ki-kicsoda, miért került be a falkába és hogyan telnek mindennapjaink. Előre szólok: naaagyon hosszú lesz.

Kezdetek

2007-ben érettségiztem, miután fel is vettek a Kaposvári Egyetem állattenyésztő mérnök szakára, de végül úgy döntöttem, hogy nem kezdem el ezt az iskolát. Nem voltam felkészülve arra, hogy az ország másik felében teljesen egyedül boldoguljak, de reméltem, hogy majd kitisztul előttem az életem útja. 🙂 Hamarosan így is lett, röhejes módon egy Szuperinfós apróhirdetésnek köszönhetően: „terápiás kutyafelvezető képzés indul Debrecenben”. Nem igazán tudtam hová tenni még akkor ezt a terápiás kutyázást, de mivel kutyás volt, ezért ezt meg kellett csinálnom!! Már az elméleti képzésen is találkoztam olyan emberekkel, akikre azóta is csak felnézni tudok, és nagyon hálás vagyok, hogy rögtön a legelején tőlük tanulhattam. Ugyanakkor ott, abban az időben kavargott bennem egy másfajta érzés, gondolat: „f o g y a t é k o s gyerekek, felnőttek?? Mit fogok én velük kezdeni???” 19 évesen el sem tudtam képzelni, hogy hogyan is lehetnék én alkalmas erre a szakmára. Az első gyakorlati foglalkozás előtt iszonyatos gyomorgörcsöm volt, rettenetesen féltem. Ahogy mentünk be az intézménybe, találkoztunk néhány gyerkőccel az udvaron, folyosón, többen ránk köszöntek, egy Down szindrómás fiatal srác pedig beszélgetni kezdett az egyik csoporttársammal. Én pedig azt éreztem, el kell innen menekülnöm. Aztán hátrakísértek minket a folyosóra, ahol a foglalkozásokat tartották akkoriban, ott vártak a gyerekek… Csupa-csupa f o g y a t é k o s gyerek, az egyik kislány torzult végtagokkal, artikulálatlanul kiabált a kerekesszékéből. Borzasztóan megijedtem, nem gondoltam, hogy én ki fogom bírni akár csak ezt az egy órát is… Aztán megérkezett a pedagógus, rászólt a gyerekekre – köztük erre a kislányra -, épp úgy, mint az épekre a tanítónéni az általános iskolában. Nagy meglepetésemre a gyerekek elcsendesedtek, szépen leültek sorban a helyükre, a sor végén pedig helyet kaptunk mi is. Pár perccel később megérkeztek a kutyák és elkezdődött a terápia. Nem emlékszem egyetlen konkrét feladatra sem, de az érzésekre és gondolatokra annál inkább. Úgy jöttem ki onnan, hogy egész életemben ezt akarom csinálni….. Azóta elvégeztem a habilitációs kutyakiképző képzést és a Szegedi Tudományegyetem gyógypedagógia szakát is, és mindeközben kutyáimmal számos fejlesztő foglalkozást tartottunk fogyatékkal élő gyerekeknek, fiataloknak és felnőtteknek.

Mili – Fallen Angel at Wendigo’s Wind (10 y/o)

Mili (9y/o) - Fallen Angel at Wendigo's Wind (2017. augusztus)

Nem írom le az okokat, miérteket, nem is sok van belőlük. Egyszerű, beleszerettem a fajtába már azelőtt is, hogy találkoztam volna személyesen akár eggyel is, de aztán alkalmam is volt a képzésen együtt dolgozni egy terápiás borderrel, aki végképp meggyőzött. Így lett a border. Mili pedig úgy lett, hogy Móninál (Wendigo’s Wind kennel) voltak éppen kiskutyák. Nem volt tudatos választás, pedig volt kölyöktesztje is, amin nem teljesített túl meggyőzően, de hát még is kellett. 😀 Teljes nevén egyébként Milagros (na, ezt sem tudják sokan XD). Igen, Milagros, igen, a Vadangyal című szappanoperából. 😀 Nagyon sok kedves családi emlék köt ehhez a sorozathoz, innen a név. Nem hangoztatom persze túl sűrűn ezt az infót… 😀 Milivel összenőve kezdtük az életünket, napi 24 órában együtt, rengeteget tanultunk, jöttünk-mentünk, 4 hónapos korára szerintem az összes létező kutyás trükk 80%-át már tudta, de sajnos a szocija nagyon rosszul sikerült. Ebben szerepe volt több kutyatámadásnak sétáltatás közben, illetve a családom részéről a durva elkényeztetésnek, ami egy alapból domináns kutyának nem hiányzott a kiegyensúlyozott élethez. Így aztán Mimike csöppet sem mondható tökéletes kutyának, de az a dolgozni akarás, az a drive, ami ebben a kutyában van, a mai napig lenyűgöz. BÁRMIT kérek tőle ő meg akarja csinálni! Egyszer volt, hogy felnyitottam a kombi hátulját és mondtam neki, hogy szálljon be. (Pár hónapos volt a kocsi, többször utaztunk már így, de azért viszonylag még új volt a dolog, az előző autónkban pedig évekig utazott a hátsó ülésen.) Ő elszaladt a nyitott csomagtér ajtó mellett és toporogni kezdett a hátsó ajtónál, mondtam neki megint, hogy szálljon be, de csak tovább toporgott, akkor már egyre idegesebben, kis nyöszörgésekkel körítve. Ekkor rászóltam, h „Mili, elég most már a hülyeségből, SZÁLLJ BE!” Erre a baromállat nekiugrott a csukott hátsó ajtónak. 😀 Mert neki nem számít, hogy zárva az ajtó, ha én azt mondom, szálljon be, akkor ő megpróbál beszállni. <3 Ő Mili. Ezenkívül egy büdösgyökér, így 10 évesen már nem annyira, de fiatal korában azért szívatott rendesen. Ha egyedül marad, a mai napig el kell tenni mindent, ami papírból van, mert azt megeszi. Semmi mást, de a papírt tuti. Reggel finoman felteszi a fejét az ágy szélére, pár centiről belebámul az arcodba, és amikor kinyitod a szemed és ránézel, a képedbe böfög. Vannak szavak (pl. labda, séta, cica, lufi, világít), amiket nem szabad kimondani hangosan, akkor sem, ha éppen alszik, mert egyből felpattan és nem száll le rólad, amíg elő nem adsz ezek közül valamit vagy le nem cseszed, hogy hagyjon békén. 😀 Ha a fürdés szót hallja, elbújik. Ha akar valamit, akkor rádvigyorog, ami azért extramegaultra vicces, mert a fogai szanaszét állnak már így idősebb korára. Ha a férjem megengedi, hogy az ölébe feküdjön, akkor veszettül sunyi fejjel kezd el rám pislogni, hogy jól látom-e, ő fekszik a „helyemen”. Az idegen kutyákat nem csípi… vagyis ami azt illeti a nem idegeneket sem. XD Amíg békén hagyják, viselkedik, de ha nem figyelek egy pillatanra, akkor tuti odamosolyog. Persze a sajátok kivételek, de közülük is csak Mayát szereti, a többieket csak elviseli. És minden alkalommal, amikor hazahoztam egy kölyökkutyát, napokig meg volt sértődve. XD Ő nem dolgozott soha semmit „hivatásosan”, de hobbi szinten sok mindenbe belekóstoltunk. 10 éves lesz decemberben, de szerencsére abszolút nem látszik rajta, aktív, egészséges, pörög, mint a gép és amikor új helyre megyünk sétálni, pattog a boldogságtól, mint egy kis csitri.

Maya – Yippy at Real Pearl (9 y/o)

webdsc_1238-webre

Maya és Mili között nincsen egy év, így ők szinte együtt nőttek fel. Két oka volt az ő érkezésének, az egyik, hogy Mili ne legyen egyedüli kutya, a másik pedig, hogy legyen kutyám, akivel tudok dolgozni. Maya teljesen más karakter, kölyökként nagyon érzékeny volt, de a sok-sok-sok-sok munka meghozta a gyümölcsét és ő lett a legstabilabb kutyám. Több, mint 6 évig dolgozott terápiás kutyaként, most már – egy ’élethozta’ helyzet miatt – nyugdíjas. Mindenkinek van ilyen az életében, azt hiszem, ha nekem kellene döntenem, akkor azt mondanám, nekem Maya A kutya. Munkában, ha kell, pörög, mint ahogy egy bordertől várja az ember, de ha nincs vagy olyan a feladat, akkor türelmesen vár. Minden helyzetben képes kifogástalanul viselkedni (persze ahogy idősödik, ez nála sem mindig igaz. :D) Ő az, aki olyan érzelmi intelligenciával rendelkezik, amit én még kutyától nem láttam. Kivételes módon képes kapcsolódni illetve kapcsolatot kialakítani. Mindenkivel kedves, de akit megismer és megszeret, az egy teljesen új kutyát fedezhet fel benne, mert azoknak még inkább kinyílik. Ő az, aki mindig türelmes, aki nevelgeti a kicsiket, aki fenntartja a békét a csapatban, akit rá lehet venni mindig egy kis játékra, aki mindig jó példát mutat. Ő az, aki egy terápiás foglalkozást magától is képes lenne megtartani, az, aki – tanítás nélkül – nem veszi el a labdát, ha más nyúl érte, aki puszit és pacsit oszt, akkor is, ha előtte véletlenül komoly fájdalmat okoztak neki. Ő az, aki pontosan tudja, hogy mit várhat el egy súlyosabban sérült és egy jobb képességű gyerektől és annak megfelelően viselkedik velük. Aki szavak és utasítások nélkül is megcsinálja pontosan azt, amit elvárnak tőle. Aki napokig velünk sírt, amikor elveszítettük Tetrist… 🙁 Ugyanakkor ő az, akinek be nem áll a szája, mert ugye állandóan dumálni kell. Akinek patakokban csorog a nyála, amikor kaját lát. Aki nem képes lemenni a vizes fűbe, mert fúj, sáros. Sőt, képes a saját lábnyomaiban hátrafelé visszalépkedni, nehogy még koszosabb legyen a kis lábacskája. Aki kiköpi azt a jutifalit, amit még nem evett korábban és előbb gondosan megszaglássza, mielőtt újból a szájába venné. Aki nem bírja a reggeleket, és ha korán kell kelnie, akkor olyan kómás, mint én a kávé előtt. XD Akit évek óta Mamának hívunk, mert totyog, fingik és horkol, mint az állat. 😀 Ő most 9 éves és bár diszpláziás (HD-E súlyos fokozat), de a mai napig aktív és – a dp-t leszámítva – egészséges ő is.

Tetris – Koala at Real Pearl (2010. okt. – 2015. jan.)

tetris

Tetrist nem akartam. Egészen pontosan, nem erre az alomra vártam. Maya mellé szerettem volna egy másik terápiás kutyát, mivel Mili (ha az előző beszámolókból nem jött volna le), nem volt alkalmas erre a munkára. Nem mondom, hogy nem lehetett volna átnyomni a vizsgán, de nem lett volna neki való feladat. Visszatérve Tetrisre, ő szerelem volt első látásra. Vele minden olyan sorsszerűen történt, de ebbe nem is mennék bele, a lényeg, hogy megláttam, megszerettem, megszereztem. Semmi tudatosság nem volt benne, még a névválasztást is tudtam, hogy rossz, hiszem milyen nehéz lesz kimondania a gyerekeknek. De nem érdekelt, ő volt az én Tetrisem. A mai napig nem tudok róla hosszabban írni, ezt nézzétek el nekem. 4 évesen hagyott itt bennünket, egy betegség következtében, hirtelen és értelmetlenül, érthetetlenül… Ő volt a világ legcukibb kutyája, az én kis pihepiha autistám, aki egyébként szintén terápiás kutya volt. 2014-ben Tetris is már 2 éve aktívan dolgozott, Mayával már több csoportot vittünk, mellette végeztem a főiskolát Szegeden és egész jól ment minden. Akkoriban jött ki a Szabó Balázs bandájának Hétköznapi című száma… „Fenn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom…” Így éreztem magam akkor, abban az időszakban. Boldog voltam, fent volt az életem egy fa tetején, jól ment az iskola, gyógypedagógusnak készültem, volt négy kutyánk, ebből ketten szuperjó terápiás kutyák, akikkel imádtam dolgozni. Majd 2015 januárjában elveszítettük Tetrist és vele együtt annyi mindent még. Kicsit saját magunkat is, a lelkünk darabjait, az álmainkat… Onnantól egyszerűen semmi sem ugyanaz.

Kida – Pink Panther at Wendigo’s Wind (2,5 y/o)

Kida - Pink PantKida (2y/o) - Pink Panther at Wendigo's Wind (2017. január)her at Wendigo's Wind

Tetrissel valahol lezárult egy előző élet, Kidával pedig elkezdődött egy új. Amikor Tetrist elveszítettük, valamiért akartam egy kiskutyát. Persze, benne volt az is, hogy Maya idősödik, kell neki is váltótárs stb., de szerintem leginkább azért akartam, hogy azt az óriási fájdalmat és űrt megpróbáljam valahogy elcsitítani, betömni, hogy legyen valami, ami kirángat abból az állapotból, ami akkor oly elviselhetetlen volt. A sorsszerűség persze itt is megmutatta magát. Kidára több gazdijelölt is volt, de valahogy szépen sorban kihullottak előlem és bár addigra mire ő felszabadult már egy másik alomból szerettem volna épp kutyát foglalni, mégis mellette döntöttem, hál’az égnek! Kida a tökéletesség! Egészen kölyökkora óta tökéletes, jógyerek, cuki, szép, tanulásban okos, de amúgy meg olyan kis naiv (magunk között csak Tyúknak hívjuk :)). Imádom! Egyrészről azért is tartom életem egyik legjobb döntésének, mert nagyon sokat segített abban, hogy ember legyek újból. Kölyökkorában rengeteg olyan dolgot csinált, amit azelőtt Tetris. Nem a fajtajellegzetességekre gondolok, hanem kísértetiesen különleges dolgok, amiket soha más kutyától nem láttam még. Most ezzel nem azt mondom, hogy Kida a reinkarnálódott Tetris, de ezzel valahogy mégis megnyugtatott akkor. Én nem hiszek Istenben, nem hiszek a mennyországban, igazából vannak elméleteim, de nincs hitem. És egy ilyen embernek borzasztó nehéz feldolgoznia azt, hogy nem tudja, hogy van az ő kiskutyája, aki olyan védtelen… Örök vadász mezők meg szivárvány híd, meg jobb helyen van? Hogy lehetne jobb helyen, hiszen egy kutya a falkájával akar lenni, a gazdájával, neki az a legjobb hely, más nem lehet ennél jobb!! Akkor mégis hol van és mit csinál és ki vigyáz rá? Persze, ezekre a kérdésekre azóta sem tudom a választ, de mégis Kida kísérteties hasonlósága meggyőzött arról, hogy minden rendben van… A másik ok, amiért az egyik legjobb döntésem, mert vele kezdődött el a fotós karrierem is. Tetrisről nagyon kevés képem volt, az is szinte mind telefonos, ezért elhatároztam, hogy az új kiskutyámat és vele együtt a többieket is, agyon fogom fotózni és telenyomok vele egy blogot, hogy legyen nyoma az életünknek, életüknek. Aztán ezt már azóta szerintem túl is teljesítettem. 😀 Kidára visszatérve, tényleg nem tudok jobb szót találni rá, mint hogy tökéletes. Küllemben is, egyszerűen gyönyörű, és emellett még a kedvenc állataimból is jutott bele kicsi, mert van egy jó kis rókás beütése is bizonyos mozdulataiban, a feneke pedig mosómasa. 🙂 Természetre pedig egy tündér! Kicsit érzékeny, de nagyon kiegyensúlyozott kutya, aki mindent és mindenkit imád. A kerítés mögül ugató kutyának is cukin csóvál. A szomszéd kecskének is csóvál. A bogaraknak is csóvál. 😀 Egész egyszerűen egy szeretetbomba, aki becsekkol akkor is, ha valaki másra szólok rá. „Anya, ugye én jó voltam?!” <3 Végre vele is elkezdtünk agilityzni, és bár sosem lesz élsportoló, de legalább irtó cuki. Egyre jobban élvezi és egyre tovább koncentrál. Szuper lesz majd ez a tapasztalat a terápiás munkában, ha eljutunk végre odáig, hogy visszatérjünk ehhez a tevékenységhez is. Amúgy ő is mestere a simogattatásnak, de amióta Delta is velünk van, Kida eltörpül mellette. 😀

Delta – Quimby at Wendigo’s Wind (2 y/o)

webdsc_3334

Delta Kida féltesója. Ha teljesen őszinte akarok lenni, Delta nem éppen váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Mindamellett, hogy imádom, és nem tudnám elképzelni nélküle az életünket. Ő azért jött, mert elcsábultam. Kida tündéri anyukájának utolsó almából született egyetlen kék szuka, akit társtulajdonban szeretett volna Móni megtartani. Ez nekem maga az álom volt, mert így lehetőségem lenne almot nevelni, mindenféle kennel alapítás nélkül, amit viszont sosem szerettem volna. A probléma csupán ott van, hogy Delta közel sem úgy néz ki, mint ahogy vártuk volna tőle. Az anyja egy medveállat, csakúgy, mint az apja és a tesói, Delta pedig egy kis vézna, szőrtelen, már-már munkaborderre hajazó izé lett. XD Mindez nekem egyébként iszonyatosan tetszik, főleg mivel látom, hogy mennyire iszonyatosan gyors és fordulékony a többiekhez képest. Egyelőre még azonban várunk vele, hogy tenyészállat lesz-e belőle vagy ivartalanodik. Természetre pedig ő a legidiótább kutyám, tekereg, nyekereg, bújik, erőszakosan tolja magát mindenkire egy kis simiért. Iszonyat cuki kisállat, aki napi szinten gondoskodik a szórakoztatásunkról. Extrém érzékenységével néha kicsit nehéz, mert az új helyzetekben bizonytalan, ezen sajnos nem segített az sem, hogy eddig elég sok változáson és stresszes élethelyzeten mentünk keresztül a nagy költözködésünknek köszönhetően, most azonban úgy érzem jó úton haladunk. Elkezdtünk vele is agilityzni, amiben lassan haladunk az előbb említett érzékenység miatt, de szerintem csak idő kérdése és szuper kutya lesz belőle. Szeretném, ha letenné majd ő is a terápiás vizsgát Kidával és Novával együtt, de csoportban nem szeretnék vele dolgozni, mert úgy gondolom, hosszú távon az sok lenne neki. Viszont egyéni foglalkozásokon „nem lesz párja”, pont az érzékenysége miatt nagyon finoman, de hatékonyan kezdeményez és kapcsolódik. <3

Nova – Sexy Surprise at Wendigo’s Wind (7 m/o)

weboldalradsc_8477-4

Egy rééégi-rééégi megállapodásunk volt Mónival, hogyha egyszer születik nála egy fehérfejű kutya, az az enyém lesz. Igen, ismét egy megfontolt, tudatos döntés. XD És bár akármennyire nem volt mögötte túl nagy tudatosság, mégis ő az, aki a legnagyobb reménységem. Bármit is fogunk csinálni, abban ő lesz a jolly joker!! Most még nagyon sokszor szeretném megfojtani, de bízom benne, hogy nő majd egy kis agya és akkor viszont ő lesz az álom! Nagyon sokban hasonlít Mayára, némi Milis beütéssel. Iszonyatosan magabiztos, stabil kiskutya, aki soha semmitől nem fél, nem tántorítja el semmi (sajnos én sem, amikor rosszaságról van szó XD), imád dolgozni, apportos, kajás, pörgős, fáradhatatlan kisköcsög! <3 Agility alapozóra járunk vele, ahol szépen fejlődik, és terveim szerint 1 éves korában már simán levizsgáztatom terápiás kutyának is, mert amellett, hogy acélbiztos idegrendszere van, még az embereket és gyerekeket is imádja (ez utóbbihoz mondjuk kellett egy kis szoci egy negatív élmény miatt). Ő lesz az a kutya, akit bármikor bárhová elvihetek, bármilyen munkába belekezdhetünk és nem fog csalódást okozni. Ő a legfiatalabb tagja a falkánknak és jó darabig az is marad, ugyanis most már teljesen biztosan ki merem jelenteni, hogy nem tervezek több kutyát! A hat volt az álomlétszám, meg is lett, elég is ennyi. 😀

Hypo – Quicksilver at Real Pearl (6 y/o)

Hypo (5y/o) - Quicksilver at Real Pearl (2017. január)

Nos, Hyporól azért írok utoljára, mert ő a férjem kutyája, meg mert Tetris után Kidáról szerettem volna írni és mert ő egy külön eset. 😀 Ő azért lett, mert mikor Danival (férj) összeköltöztünk, akkor előjött a téma, hogy szeretne ő is egy saját kutyát, akivel olyan a kapcsolata, mint nekem az enyémekkel. Hiába, imádják egymást, nagyon sokat vagyunk együtt és szuperül tudja kezelni a kutyákat, de azért nyilván mégis más, amikor van egy saját. Amikor megláttuk, hogy ő még gazdikereső az alomból és hogy nem tenyészthető, megkérdeztük ugyebár, mi az oka. Kiderült, hogy volt valami probléma a köldökzsinórral, nem kapott elég táplálékot és ezért kisebb is lett jóval, mint a többiek és hogy csonka a farka. Mivel (hobbi szinten) sportolni is szeretett volna vele a férjem, nem bántuk a kis méretet, azt viszont nem tudtuk még akkor (sem mi, sem a tenyésztő), hogy nem csak a méretét befolyásolta ez a köldökzsinór-probléma. Sajna idővel kiderült róla, hogy ő bizony értelmileg is fogyi. Nagyon sok vicces sztorit tudnék írni róla, de talán még több szomorút, mert a fogyisága mellé van egy jó kis domináns, pánikos alaptermészete is, amit egyáltalán nem egyszerű kezelni és tolerálni. Sem nekünk, sem a többi kutyának. De hát ez van. Hyporól csak annyit szoktunk mondani, hogy kicsi, büdös, hülye, de a miénk. 😀

Jelenünk

Szóval ahogy a fentebb írtakból kiderül, a terápiás munka volt nálunk mindig is a fő cél, de akik esetleg néha benéznek a blogra, azok tudhatják, hogy már egy ideje mégsem dolgozunk benne. Ennek a legfőbb oka az, hogy 2016 tavaszán elköltöztünk Hajdúszoboszlóról Székesfehérvárra, ami felforgatta az életünket. Nekünk… vagyis inkább nekem, nem volt olyan egyszerű kialakítani itt egy új életet, hiszen 5-6 kutyával, messze a családtól, barátoktól azért vannak nehézségek. 2016-ban államvizsgáztam és a terveim ez utánra mind-mind az otthonomhoz kötődtek. A férjemnek viszont bizonytalanná vált a munkahelye és itt, Fehérváron kapott egy jó lehetőséget, így jöttünk. Az első egy év maga volt a pokol, nagyon sok rosszindulatú emberrel sodort össze a véletlen, nagyon utáltunk itt lenni, semmi sem sikerült, amibe belekezdtünk, nagyon megterhelő időszak volt ez és idén tavasszal kőkeményen el is döntöttük, hogy hazamegyünk. Ekkor fordult egyet a kocka és beindultak olyan dolgok, amik miatt most már úgy érezzük, mégis maradni szeretnénk. 🙂 Megtaláltam a lehetőséget arra, hogy továbbra is rugalmas maradjak, és itthon tudjam tölteni az időm nagy részét. Ez mindig is fontos volt számomra, hiszen 8 órás munka mellé nem vállaltam volna soha ennyi kutyát. Ezt persze nem egyszerű megteremteni és egyedül nem is sikerült volna, ezért nagyon szerencsésnek érzem magam. A munkámban (fotózás) most teljesen a saját főnököm vagyok és így is kutyákkal foglalkozom, ez is szuper. És azzal sem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy hamarosan a terápiázáshoz is visszatérünk. 🙂 Tervben van egy ideje, csak a megfelelő lehetőséget vártuk. Nem akartam alább adni az elképzeléseimnél, de most úgy néz ki, erre nem is lesz szükség. A kiskutyáink pedig így most ismét 24/7-ben, szinte napi 24 órában velem vannak és vagy az óriási nappaliban kergetik egymást vagy a kanapén döglenek, hetente járunk agility edzésekre, sokat sétálunk, igyekszünk mindig új helyeket felfedezni. Sokszor segítenek a munkámban és modellt állnak reklámfotózásokhoz, amiről nem gondolná az ember, hogy olyan nagy munka egy border számára, de azért egy 2-3 órás fotózás alatt, így beállni, úgy beállni, ezt megcsinálni, azt megcsinálni parancsra, többször, hogy tuti jó legyen a kép…. nem is olyan egyszerű. 🙂 És hamarosan pedig még-még-még több mindent fogunk együtt csinálni! Nem mondom, közel sem tökéletes az életünk, nagyon sokat kell még dolgoznunk rajta, de most úgy érzem, jó úton vagyunk! 10 év munkája volt idáig eljutni és (ha túlteszem magam azon a gondolaton, hogy de rohadt öreg vagyok már, h valamiben 10 év munkám van, akkor) rá kell jönnöm, hogy egészen megérte! XD

Comments are closed.