Pannónia

with Nincs hozzászólás

Nem írtam már nagyon rég, maximum egy-két sort, csak hogy legyen valami a képek mellett, amiket hébe-hóba feltöltöttem. Nem volt rá különösebb okom, egész egyszerűen nem tudtam volna sok jót mesélni és nem is volt kedvem ilyesmivel foglalkozni. 1 éve költöztünk ide a fejlett nyugatra, de még mindig nem érezzük úgy, hogy beleültünk volna a tutiba, sőt! Nem szeretünk itt lenni. Ennek több oka is van, de ez már tényleg nem az a kategória, amiről az interneten szeretnék ömlengeni. 🙂 Legyen elég annyi, hogy kipróbáltuk magunkat több helyen és területen, de eddig egyik sem nyert igazán. Persze nem adjuk fel, vannak terveink, próbálkozunk tovább, mással, máshogy, (máshol?:)). Ezekről majd írok, ha lesz olyan konkrétum, amit érdemes megemlíteni. Na de most nem akarok ilyen komoly dolgokkal foglalkozni, csupán szeretnék visszarázódni a blogolás világába és tudósítani kicsit arról, hogy mit csináltak a kiskutyák az elmúlt pár hónapban, amióta nem adtam hírt róluk (utolsó kapcsolódó bejegyzések: “Fehérvári életünk”, “Walking in the winter wonderland…”). 🙂

Szóval, múlt nyáron ugye még Fehérváron éltünk és aktívan készültünk Kidával a terápiás vizsgára, Mayával pedig a terápiás munkára. Aztán eljött az október, a változások ideje. Az előző albérletünk kicsi volt és közel sem felelt meg az igényeinknek, de mivel 5 kutyával nehéz szép (és megfizethető) kiadó házat találni, ezért ezt be kellett nyelnünk egy darabig. Október elején találtunk rá a mostani házunkra, Mohán. Tök jó fejek a főbérlők, a ház is nagyon szép, kényelmes, tágas, a kert is bazi nagy, szóval szeretjük, bár a falusi élet kicsit fura. A kutyáknak mindenesetre szuper, mert van elég helyük, bent is tudnak “őrjöngeni” és kint is jó nagyokat tudok dobni a labdahajítóval. 😀 És a sétahelyünk sem került messzebb tőlünk, kocsival 10 perc és fent vagyunk a kedvenc dombjainkon.

webdsc_0006

Ugyancsak októberben kezdtük el Mayával a terápiás munkát, majd még a hónap végén be is fejeztük, Kidával pedig visszaléptünk a terápiás vizsgától. Ennek röviden annyi volt az oka, hogy nem tudtam azonosulni az egyesület vezetőjének menet közben kialakult elképzeléseivel… Ezután nagyon sokat gondolkoztam mi legyen a terápiás vonallal, végül egy kedves ismerősöm ajánlására becsatlakoztunk az Azúr Segítőkutyás Egyesület terápiás felkészítő tanfolyamába Kidával, Mayát pedig fájó szívvel, de nyugdíjaztam. (Azt hiszem fogok majd a pályafutásáról összedobni egy kis külön bejegyzést. :)) Túl egyszerű lenne azonban, ha ennyi lett volna a történet. Beáék szuperek, tényleg, tiszta szívből ajánlom őket bárkinek, de nálunk bekavart a magánélet, ezért végül úgy döntöttem, nem vizsgázunk náluk, illetve ezzel együtt most egy időre parkolópályára került a terápiás munka. Remélem nem sokáig, de túl káoszos most a mi helyzetünk, ez a fajta munka pedig hosszú felkészülést és nagy elkötelezettséget kíván. Szóóóóóval itt tartunk most kábé (már, ami a kutyázást illeti). Szegény kiskutyáimnak meg kell elégedniük a kanapén heverészéssel, nagy labdázásokkal, frizbizésekkel, sétákkal és klikkerezéssel. Remélem nem viseli meg őket nagyon. 😀

Hozok néhány képet a sétáinkról, amik még nem voltak a blogon. (Sajna elég keveset fotóztam őket az utóbbi időben, de ez hamarosan változni fog, már csak azért is, mert nagyon izgalmas dolgok vannak készülőben nálunk, de erről majd egy következő bejegyzésben…. 😉 )

Comments are closed.